ESEMÉNYEK

Olvasással, könyvkiadással, vásárlással, rendezvényekkel kapcsolatos információk.

5/07/2009

Alyson Noel: Mindörökké (Evermore) részlet

Bejegyezte: Borostyán |

A Könyvmolyképző Kiadó szíves engedélyével!
Az alábbi részlet Szerzői Jogvédelem alatt áll!

A könyvről a beszámolómat ITT olvashatjátok.



Alyson Noël

Evermore
Mindörökké




Az aura színei



Vörös – Energia, erő, harag, szexualitás, szenvedély, félelem, ego
Narancs – Önuralom, törekvés, bátorság, gondolkodás, akaratgyengeség, közöny
Sárga – Derűlátás, boldogság, értelem, barátságosság, habozás, könnyű vezethetőség
Zöld – Béke, gyógyítás, részvét, álnokság, féltékenység
Kék – Spiritualitás, hűség, kreativitás, érzékenység, kedvesség, rosszkedv
Lila – Erős spiritualitás, bölcsesség, intuíció
Indigókék – Jóindulat, erős intuíció, útkeresés
Rózsaszín – Szeretet, őszinteség, barátság
Szürke – Depresszió, szomorúság, kimerültség, alacsony energiaszint, kételkedés
Barna – Kapzsiság, öncélúság, önfejűség
Fekete – Energiahiány, betegség, közelgő halál
Fehér – Tökéletes egyensúly


"Az ember egyetlen megőrzött titka a halhatatlanság."
Emily Dickinson

1.
– Na, ki vagyok?
Haven langyos, nyirkos tenyere szorosan tapad az arcomra, a koponyás ezüstgyűrű elszíneződött szegélye nyomot hagy a bőrömön. A szememet eltakarja, de tudom, hogy feketére festett haja középen van elválasztva, a fekete, műszálas fűzőt egy garbópulcsi felett viseli (hogy ne ellenkezzen a suli öltözködési szabályzatával), vadonatúj, földet seprő szaténszoknyája szegélyénél, máris éktelenkedik egy lyuk, ahol beleakadt a Doc Martin bakancs orra, és a szeme aranyszínű, de csak a sárga kontaktlencsék miatt.
Azt is tudom, hogy a papája valójában nem „üzleti” úton van, ahogy állította, hogy a mamája „személyi” edzője több mint edző, és hogy a kisöccse eltörte az Evanescence CD-jét, de fél elárulni.
Nem azért tudom mindezt, mert kémkedek, vagy leselkedem utána vagy mert valaki elmondta. Azért tudom, mert médium vagyok.
– Gyerünk! Találgass! Mindjárt becsöngetnek! – sürget. A hangja reszelős, mintha egy egész doboz cigit szívna naponta, pedig csak egyszer próbálta.
Tétovázom, próbálok arra az emberre gondolni, akivel a legkevésbé sem szeretné, ha összetévesztenék.
– Hillary Duff?
– Juj. Még egyet találhatsz! – Erősebben szorítja a szememre a tenyerét, gőze sincs, hogy nem kell látnom, hogy tudjam.
– Mrs. Marilyn Manson?
Felnevet és elenget, megnyalja a hüvelykujját, hogy ledörzsölje az arcomról a nyomot, amit a gyűrűje hagyott, de eltolom a kezét. Nem mintha a nyálas kezétől undorodnék (úgyis tudom, hogy egészséges), csak nem akarom, hogy hozzám érjen. Minden érintés árulkodó és kimerítő számomra, inkább próbálom mindenáron elkerülni.
Haven megragadja a pulcsim kapucnijátlesodorja a fejemről, és a fülhallgatóra kancsalítva kérdi:
– Mit hallgatsz?
Benyúlok az iPod-zsebbe, amit az összes kapucnis pulcsimba belevarrtam, hogy ne látsszon a fehér zsinór, és a kezébe adom. Kidülled a szeme.
– Mi a…? Úgy értem, lehet ezt egyáltalán hangosabbra venni? És ki ez? – kettőnk között lóbálja az iPodot, mindketten halljuk, ahogy Sid Vicious a brit anarchiáról üvölt. Igazság szerint nem tudom, hogy ellene vagy mellette, de mindenesetre épp elég hangosan, hogy eltompítsa túlságosan is kiélezett érzékeimet.
– Sex Pistols – felelem, és kikapcsolom, majd visszadugom a titkos zsebbe.
– Meglep, hogy egyáltalán még hallasz – mosolyog rám. Becsöngetnek.
Vállat vonok. Nem kell fülelnem ahhoz, hogy halljak. Nem mintha elmondanám ezt Havennek. Elköszönök azzal, hogy ebédnél találkozunk, elindulok a terembe, keresztül az udvaron, behúzom a nyakam, amikor két srác lopódzik a barátnőm mögé, és rátaposnak a szoknyája szegélyére, hogy majdnem orra esik. Amikor megfordul, a gonosz jelét mutatja feléjük (oké, nem igazán a gonosz jele, csak valami, amit ő talált ki), és a sárga szemével rájuk mered. A fiúk azonnal békén hagyják. Én pedig fellélegzem és belépek az osztályba. Haven érintése gyorsan elenyészik.
A padom felé menet átlépem Stacia Miller táskáját, amit direkt az út közepére tett le, és figyelmen kívül hagyom az orra alatt elmorgott, szokásos „LÚÚÚ-ZER!”-t. Leülök, kipakolom a könyvemet, füzetemet, tollamat a táskámból, bedugom a fülhallgatómat, felhúzom a kapucnit, az üres székre dobom a hátizsákomat és várom, hogy Robins tanár úr megjelenjen.
Robins tanár úr mindig késik. Többnyire azért, mert szeret óra előtt inni néhány kortyot a kis ezüst flaskájából. De csak, mert a felesége állandóan ordít vele, a lánya szerint egy vesztes, és eléggé utálja az életét. Ezt mind az első nap tudtam meg, amikor átadtam neki a papírjaimat, és véletlenül hozzáértem a kezéhez. Ha valamit be kell adnom, azóta inkább csak leteszem az asztal szélére.
Behunyt szemmel várok, és a pulcsimban kotorászok, hogy Sid Viciousről valami lágyabbra váltsak. Az osztályteremben már nem kell túl nagy hangerő, mert az alacsony tanár-diák mennyiség valahogy kordában tartja az energiákat.
Nem mindig voltam ilyen csodabogár. Valaha normális tini voltam. Az a fajta, aki sulibálba megy, belezúg a sztárokba, és olyan hiú a hosszú, szőke hajára, hogy nem is hinné, hogy egyszer majd lófarokba fogja és egy túlméretezett kapucni alá rejti. Volt egy anyukám, egy apukám, egy Riley nevű kishúgom meg egy édes, gyönyörű, krémszínű labradorom, Puszedli. Egy szép házban laktam egy jó környéken az oregoni Eugene-ben. Népszerű, boldog lány voltam, és alig vártam a sulit, mert beválasztottak a Varsity vezérszurkolói közé. Az életem rendben volt, a határ pedig a csillagos ég. És még ha ez utóbbi klisé is, igaz volt.
Ami engem illet, ez már csak mese, mert a baleset óta csak a halálra emlékszem.
HKÉ-nek, „halálközeli élménynek” hívják. Csakhogy nincs igazuk. Hidd el, nem csak „közeli” volt. Riley, a húgom meg én hátul ültünk apu kocsijában, Puszedli feje Riley ölében pihent, a farkát neki-nekiütötte a lábamnak, és akkor hirtelen felfúvódtak a légzsákok, a kocsi ripityára tört, én meg odakintről néztem végig az egészet.
Bámultam a roncsot – az üvegcserepeket, az összegyűrődött ajtókat, az első lökhárítót, ahogy egy fenyőfát szorított halálos ölelésbe –, és csodálkoztam, hogy mi a csoda történt, reménykedtem benne, hogy mindenki kiszállt a kocsiból. Aztán ismerős vakkantást hallottam, és amikor megfordultam, láttam, hogy Puszedlivel az élen a többiek egy ösvényen sétálva távolodnak tőlem.
Utánuk mentem. Először futva próbáltam utolérni őket, aztán inkább lassítottam és csak andalogtam. Át akartam sétálni a hatalmas, lüktető fák és reszkető virágok között. Behunytam a szememet, mert a kápráztató ködben minden csillogott.
Megígértem magamnak, hogy csak egy perc lesz az egész, aztán visszamegyek és megkeresem őket. Épp időben néztem fel, hogy lássam őket egy hídon átkelni. Integettek és mosolyogtak, majd egy pillanat múlva eltűntek.
Pánikba estem. Mindenhol kerestem őket. Futottam erre, arra, de mindenfelé egyforma volt minden – meleg, fehér, ragyogó, szikrázó, gyönyörű, hülye, örök köd. Összeestem, a bőrömet szúrta a hideg, az egész testem remegett, üvöltve sírtam, káromkodtam, könyörögtem, és betarthatatlan ígéreteket tettem.
Egyszer csak azt hallottam: „Ever? Így hívnak, igaz? Nyisd ki a szemed és nézz rám!”
Visszazuhantam a betonra, vissza a fájdalomba, a nyomorúságba. Csípős nedvesség folyt le a homlokomon. Felnéztem a fickóra, aki fölém hajolt, a sötét szemébe, és mielőtt elájultam, azt suttogtam:
– Ever vagyok."