ESEMÉNYEK

2009. június 2.-án útnak indult a Goldenblog 2009 verseny, ahol a Könymolyok is megmérkőznek a Kúltúrális blogok kategóriájában. Nem minden blog indul automatikusan a versenyben, a nevezések közül a 100 legtöbb nevezést kapott mérkőzik meg. A győzteseket a szakmai és a közönség zsűri véleménye alapján választják ki. Az értékelésnél a 2009 január 1. után publikált bejegyzéseket értékelik, vagyis az idei teljesítmény számít.

A Kulturális kategória verseny menete: (Forrás:goldenblog.hu)

Nevezés: június 2. – június 22.
Zsűri szavazás: június 24. – június 29.
Eredményhirdetés: július 1.
Zsűritagok:
- Hammer Ferenc
- Nagy Gergely, a hvg.hu Kultúra rovatának vezetője
- Marinov Iván, a hvg.hu főszerkesztő-helyettese

Természetesen a verseny győztesei nem maradnak nyeremény nélkül. A dicsőség mellett számos tárgynyeremény van, amelyből mi leginkább az Ulpius felajánlásának örülhetünk amely egy 80 ezer forint értékű könycsomag. ( További nyeremények)

A Könymolyok az első akadályt már átugrották, ugyanis bekerültünk a 100 legtöbbet nevezett közé így versenybe szállhatunk a nyereményekért. (Versenyzők listája)

Az alábbi részlet Szerzői Jogvédelem alatt áll!

Alyson Noël

Evermore
Mindörökké

Vörös – Energia, erő, harag, szexualitás, szenvedély, félelem, ego
Narancs – Önuralom, törekvés, bátorság, gondolkodás, akaratgyengeség, közöny
Sárga – Derűlátás, boldogság, értelem, barátságosság, habozás, könnyű vezethetőség
Zöld – Béke, gyógyítás, részvét, álnokság, féltékenység
Kék – Spiritualitás, hűség, kreativitás, érzékenység, kedvesség, rosszkedv
Lila – Erős spiritualitás, bölcsesség, intuíció
Indigókék – Jóindulat, erős intuíció, útkeresés
Rózsaszín – Szeretet, őszinteség, barátság
Szürke – Depresszió, szomorúság, kimerültség, alacsony energiaszint, kételkedés
Barna – Kapzsiság, öncélúság, önfejűség
Fekete – Energiahiány, betegség, közelgő halál
Fehér – Tökéletes egyensúly

"Az ember egyetlen megőrzött titka a halhatatlanság."
Emily Dickinson

1.
– Na, ki vagyok?
Haven langyos, nyirkos tenyere szorosan tapad az arcomra, a koponyás ezüstgyűrű elszíneződött szegélye nyomot hagy a bőrömön. A szememet eltakarja, de tudom, hogy feketére festett haja középen van elválasztva, a fekete, műszálas fűzőt egy garbópulcsi felett viseli (hogy ne ellenkezzen a suli öltözködési szabályzatával), vadonatúj, földet seprő szaténszoknyája szegélyénél, máris éktelenkedik egy lyuk, ahol beleakadt a Doc Martin bakancs orra, és a szeme aranyszínű, de csak a sárga kontaktlencsék miatt.
Azt is tudom, hogy a papája valójában nem „üzleti” úton van, ahogy állította, hogy a mamája „személyi” edzője több mint edző, és hogy a kisöccse eltörte az Evanescence CD-jét, de fél elárulni.
Nem azért tudom mindezt, mert kémkedek, vagy leselkedem utána vagy mert valaki elmondta. Azért tudom, mert médium vagyok.
– Gyerünk! Találgass! Mindjárt becsöngetnek! – sürget. A hangja reszelős, mintha egy egész doboz cigit szívna naponta, pedig csak egyszer próbálta.
Tétovázom, próbálok arra az emberre gondolni, akivel a legkevésbé sem szeretné, ha összetévesztenék.
– Hillary Duff?
– Juj. Még egyet találhatsz! – Erősebben szorítja a szememre a tenyerét, gőze sincs, hogy nem kell látnom, hogy tudjam.
– Mrs. Marilyn Manson?
Felnevet és elenget, megnyalja a hüvelykujját, hogy ledörzsölje az arcomról a nyomot, amit a gyűrűje hagyott, de eltolom a kezét. Nem mintha a nyálas kezétől undorodnék (úgyis tudom, hogy egészséges), csak nem akarom, hogy hozzám érjen. Minden érintés árulkodó és kimerítő számomra, inkább próbálom mindenáron elkerülni.
Haven megragadja a pulcsim kapucnijátlesodorja a fejemről, és a fülhallgatóra kancsalítva kérdi:
– Mit hallgatsz?
Benyúlok az iPod-zsebbe, amit az összes kapucnis pulcsimba belevarrtam, hogy ne látsszon a fehér zsinór, és a kezébe adom. Kidülled a szeme.
– Mi a…? Úgy értem, lehet ezt egyáltalán hangosabbra venni? És ki ez? – kettőnk között lóbálja az iPodot, mindketten halljuk, ahogy Sid Vicious a brit anarchiáról üvölt. Igazság szerint nem tudom, hogy ellene vagy mellette, de mindenesetre épp elég hangosan, hogy eltompítsa túlságosan is kiélezett érzékeimet.
– Sex Pistols – felelem, és kikapcsolom, majd visszadugom a titkos zsebbe.
– Meglep, hogy egyáltalán még hallasz – mosolyog rám. Becsöngetnek.
Vállat vonok. Nem kell fülelnem ahhoz, hogy halljak. Nem mintha elmondanám ezt Havennek. Elköszönök azzal, hogy ebédnél találkozunk, elindulok a terembe, keresztül az udvaron, behúzom a nyakam, amikor két srác lopódzik a barátnőm mögé, és rátaposnak a szoknyája szegélyére, hogy majdnem orra esik. Amikor megfordul, a gonosz jelét mutatja feléjük (oké, nem igazán a gonosz jele, csak valami, amit ő talált ki), és a sárga szemével rájuk mered. A fiúk azonnal békén hagyják. Én pedig fellélegzem és belépek az osztályba. Haven érintése gyorsan elenyészik.
A padom felé menet átlépem Stacia Miller táskáját, amit direkt az út közepére tett le, és figyelmen kívül hagyom az orra alatt elmorgott, szokásos „LÚÚÚ-ZER!”-t. Leülök, kipakolom a könyvemet, füzetemet, tollamat a táskámból, bedugom a fülhallgatómat, felhúzom a kapucnit, az üres székre dobom a hátizsákomat és várom, hogy Robins tanár úr megjelenjen.
Robins tanár úr mindig késik. Többnyire azért, mert szeret óra előtt inni néhány kortyot a kis ezüst flaskájából. De csak, mert a felesége állandóan ordít vele, a lánya szerint egy vesztes, és eléggé utálja az életét. Ezt mind az első nap tudtam meg, amikor átadtam neki a papírjaimat, és véletlenül hozzáértem a kezéhez. Ha valamit be kell adnom, azóta inkább csak leteszem az asztal szélére.
Behunyt szemmel várok, és a pulcsimban kotorászok, hogy Sid Viciousről valami lágyabbra váltsak. Az osztályteremben már nem kell túl nagy hangerő, mert az alacsony tanár-diák mennyiség valahogy kordában tartja az energiákat.
Nem mindig voltam ilyen csodabogár. Valaha normális tini voltam. Az a fajta, aki sulibálba megy, belezúg a sztárokba, és olyan hiú a hosszú, szőke hajára, hogy nem is hinné, hogy egyszer majd lófarokba fogja és egy túlméretezett kapucni alá rejti. Volt egy anyukám, egy apukám, egy Riley nevű kishúgom meg egy édes, gyönyörű, krémszínű labradorom, Puszedli. Egy szép házban laktam egy jó környéken az oregoni Eugene-ben. Népszerű, boldog lány voltam, és alig vártam a sulit, mert beválasztottak a Varsity vezérszurkolói közé. Az életem rendben volt, a határ pedig a csillagos ég. És még ha ez utóbbi klisé is, igaz volt.
Ami engem illet, ez már csak mese, mert a baleset óta csak a halálra emlékszem.
HKÉ-nek, „halálközeli élménynek” hívják. Csakhogy nincs igazuk. Hidd el, nem csak „közeli” volt. Riley, a húgom meg én hátul ültünk apu kocsijában, Puszedli feje Riley ölében pihent, a farkát neki-nekiütötte a lábamnak, és akkor hirtelen felfúvódtak a légzsákok, a kocsi ripityára tört, én meg odakintről néztem végig az egészet.
Bámultam a roncsot – az üvegcserepeket, az összegyűrődött ajtókat, az első lökhárítót, ahogy egy fenyőfát szorított halálos ölelésbe –, és csodálkoztam, hogy mi a csoda történt, reménykedtem benne, hogy mindenki kiszállt a kocsiból. Aztán ismerős vakkantást hallottam, és amikor megfordultam, láttam, hogy Puszedlivel az élen a többiek egy ösvényen sétálva távolodnak tőlem.
Utánuk mentem. Először futva próbáltam utolérni őket, aztán inkább lassítottam és csak andalogtam. Át akartam sétálni a hatalmas, lüktető fák és reszkető virágok között. Behunytam a szememet, mert a kápráztató ködben minden csillogott.
Megígértem magamnak, hogy csak egy perc lesz az egész, aztán visszamegyek és megkeresem őket. Épp időben néztem fel, hogy lássam őket egy hídon átkelni. Integettek és mosolyogtak, majd egy pillanat múlva eltűntek.
Pánikba estem. Mindenhol kerestem őket. Futottam erre, arra, de mindenfelé egyforma volt minden – meleg, fehér, ragyogó, szikrázó, gyönyörű, hülye, örök köd. Összeestem, a bőrömet szúrta a hideg, az egész testem remegett, üvöltve sírtam, káromkodtam, könyörögtem, és betarthatatlan ígéreteket tettem.
Egyszer csak azt hallottam: „Ever? Így hívnak, igaz? Nyisd ki a szemed és nézz rám!”
Visszazuhantam a betonra, vissza a fájdalomba, a nyomorúságba. Csípős nedvesség folyt le a homlokomon. Felnéztem a fickóra, aki fölém hajolt, a sötét szemébe, és mielőtt elájultam, azt suttogtam:
– Ever vagyok."

Várjátok már nagyon Stephenie Meyer - Újhold című könyvének megjelenését?

Szívesen ott lennétek a bulin, amit a megjelenés tiszteletére rendez a kiadó?

Ha a válasz igen, akkor íme a részletek:

Ünnepeljünk együtt újholdkor a New Moon megjelenését!Találkozz lelki társaiddal!Gyere el a könyvbemutató bulira, ahol a Pa-Dö-Dő "színezi", miért olvadtak el a Twilighttól.

Előtte ne felejtsd el felkeresni a Könyvmolyképzőt a 10-es standon! Megéri.:)

Hamarosan újabb részletekkel jelentkezünk.

Éééééééééés!

A Könyvmolyképző Kiadó nyílvánosságra hozta számotokra az első 16 oldalt az ÚJHOLD-ból és megengedték, hogy ide is kitehessük!!!!

Egy kis ízelítő, így a várakozás előtt. :P




S T E P H E N I E M E Y E R
new moon
ú j h o l d
Könyv­molykép­ző Kiadó

Előszó
Olyan vOlt, mint mikOr egy szörnyűséges
rémálom tart fogva. Amikor álmodban rohanni
kényszerülsz; futsz, és már majd szétpattan
a tüdőd, de képtelen vagy elég gyorsan futni.
A lábam egyre lassabban és lassabban mozgott,
ahogy utat törtem magamnak az érzéketlen
embertömegben, de a hatalmas toronyóra
mutatója nem lassult. Kíméletlenül, közömbösen,
feltartóztathatatlanul haladt a vég felé
– mindennek a vége felé.
Csakhogy most nem álmodtam. És a rémálommal
ellentétben nem is azért rohantam,
hogy a saját életemet mentsem – annál valami
sokkal értékesebbet akartam megóvni. Az életem
ebben a pillanatban nem számított.
Alice azt mondta, jó esély van rá, hogy mind
a ketten itt halunk meg. Talán másként alakulnának
a dolgok, ha őt nem kötné béklyóba a
ragyogó napsütés… De ezen a napfényben fürdő,
zsúfolt téren csak én rohanhattam át szabadon.
És én nem tudtam elég gyorsan futni.
Így aztán nem törődtem vele, hogy mindenfelől
veszedelmes ellenségek leselkednek ránk.
Ahogy a toronyóra ütni kezdett, megrezegtetve
a talajt lomha lábam alatt, már tudtam,
hogy elkéstem – és most már örültem, hogy
valahol a színfalak mögött egy vérszomjas lény
les rám. Mert ha most kudarcot vallok, nincs
semmi kedvem tovább élni.
Az óra újra ütött, s a perzselő nap éppen
delelőn állt.

1. A buli
99,9 százalékig biztOs vOltam benne, hogy
álmodom.
Hogy miért? Hát először is, ragyogó napsugárkéve
hullott rám – márpedig örökké borús
új otthonomban, a Washington állambeli
Forksban, soha nem sütött ilyen tiszta, erős
fénnyel a nap. Másodszor pedig Marie nagymamát
láttam magam előtt. Nagyanyám azonban
hat éve meghalt, úgyhogy ez a tény is amellett
szólt, hogy csak álmodhatok.
A Nagyi nem sokat változott: teljesen olyan
volt az arca, ahogy emlékeztem rá. Puha és ráncos,
bőre millió apró redőbe gyűrődve, finoman
tapadt az arccsontjára. Éppen olyan volt, mint
egy aszalt sárgabarack, csakhogy ezt a barackot
sűrű, fehér fürtök vették körül.
Mindkettőnk szája – az övé fonnyadt volt
és ráncos – ugyanolyan meglepett félmosolyra
húzódott. Szemlátomást ő sem számított erre
a találkozásra.
Éppen kérdezni akartam valamit – hiszen
annyi kérdésem lett volna hozzá! Például, hogy
mit keres itt az álmomban? Mivel töltötte az
elmúlt hat évet? Jól van-e a Nagypapa, és megtalálták-
e egymást, bárhol legyen is az a hely?
De egyszerre nyitottuk szólásra a szánkat, és
így inkább hagytam, hadd kezdje ő.
Csakhogy ő is elhallgatott, mire mindketten
elnevettük magunkat.
– Bella!
Nem a Nagyi szólított, úgyhogy mindketten
megfordultunk, hogy lássuk, ki csatlakozik
újra egymásra talált párosunkhoz. Bár
énnekem nem kellett hátranéznem, anélkül is
tudtam, ki az: ezt a hangot bárhol felismerném,
és ugyanúgy reagálnék rá, akár ébren vagyok,
akár alszom... sőt, esküdni mernék rá,
hogy még holtomban is. Ez volt az a hang,
amelynek kedvéért tűzbe mennék – vagy
hogy egy kevésbé drámai lehetőséget említsek
–, amelyért képes lennék leélni az életem
ezen a hideg, szűnni nem akaró esőtől áztatott
helyen.
Edward.
Bár mindig boldogsággal és izgalommal töltött
el, ha láttam őt, és jóllehet teljesen biztos
voltam benne, hogy csak álmodom, mégis
szörnyen megrémültem, amikor láttam, hogy
Edward felénk tart a ragyogó napsütésben.
Pánikba estem, hiszen a Nagyi nem tudhatta,
hogy egy vámpírba vagyok szerelmes – ezt
senki nem tudhatta –, és fogalmam sem volt,
mit mondjak neki, miért veri vissza Edward
bőre ezernyi parányi, szivárványszínű sugárban
a ragyogó napfényt, mintha kristályból
vagy gyémántból lenne…
Talán azt, hogy:
„Nagyi, gondolom, feltűnt, hogy a barátom
szikrázik. De ne aggódj, csak olyankor, ha süt
a nap... Szóval, rá se ránts!”
De hát mit keres itt?! Hiszen csakis azért él
Forksban, a világ legesősebb városában, hogy
nappal is kiléphessen a szabadba anélkül, hogy
elárulná a családi titkukat. Erre most itt közeledik
felém lenyűgözően elegáns mozgásával,
angyalarcán az elképzelhető leggyönyörűbb
mosollyal – mintha nem lenne itt senki más
rajtam kívül!
Ebben a pillanatban azt kívántam, bár ne
én lennék az a kivétel, akivel szemben Edward
rejtélyes képessége csődöt mond. Pedig máskor
nagyon is örültem, hogy én vagyok az
egyetlen, akinek nem képes olvasni a gondolataiban
– mindenki másét olyan tisztán hallotta,
mintha hangosan kimondták volna. De most
azt kívántam, bárcsak hallaná a fejemben üvöltő
figyelmeztetést: Vigyázz!
Rémülten a Nagyira pillantottam, és láttam,
hogy már késő: ő is éppen abban a pillanatban
fordult felém, és ugyanolyan rémült volt a szeme,
mint az enyém.
Edward – miközben még mindig olyan gyönyörűen
mosolygott, hogy úgy éreztem, a szívem
óriásira dagad, és mindjárt kitör a bordáim
közül – átfogta a vállamat, és a nagyanyám
felé fordult.
Nagyi arckifejezése meglepett. Arra számítottam,
hogy halálra rémül, ehelyett félszegen
bámult rám, mintha attól tartana, hogy mindjárt
összeszidom. Ráadásul olyan fura pózban
állt – az egyik karját ügyetlenül eltartotta magától,
kinyújtotta és begörbítette, mintha a levegőt
ölelné. Mintha átölelne valakit, akit én
nem látok, egy láthatatlan személyt...
És csak ekkor vettem észre, hogy nagyanyám
alakját hatalmas, aranyozott keret fogja körül.
Értetlenül felemeltem a kezemet, amelyikkel
nem Edward derekát fogtam át, és kinyújtottam,
hogy megérintsem. Ő pedig pontosan
utánozta a mozdulatomat, mintha tükörképet
játszana. De amikor az ujjunk összeért, nem
éreztem semmit, csak a hideg üveglapot...
És akkor egyetlen szédülettel az álomból
rémálom lett.
Nem volt semmiféle Nagyi.
Én voltam az. Magamat láttam a tükörben.
Magamat – ősöregen, ráncosan, összeaszottan.
Edward pedig ott állt mellettem, csakhogy ő
nem látszott a tükörben: szívszaggatóan gyönyörű
volt, és mindörökre tizenhét éves.
Jéghideg, tökéletes ajkával megcsókolta az én
döbbent arcomat.
– Boldog születésnapot! – suttogta.
Fölriadtam – a szemem tágra nyílt a rémülettől
–, levegő után kapkodtam. Álmom vakító
napsütése helyett a felhős reggelek megszokott,
szürke derengését láttam.
Csak álom volt, nyugtatgattam magam. Csak
álom. Mély lélegzetet vettem, de hirtelen újra
összerezzentem, mert megszólalt az ébresztőórám.
Az óra naptárkijelzője szeptember 13-át
mutatott.
Igen, csak álom volt, de akár jóslatnak is tekinthettem
végső soron. Ma van a születésnapom.
Hivatalosan is tizennyolc éves lettem.
Már hónapok óta rettegtem ettől a naptól.
Az egész, tökéletes nyáron át – mert ez
volt életem legtökéletesebb nyara, amilyen
soha, sehol, senkinek nem adatott még meg,
pedig ez volt az Olympia-félsziget történetének
legesősebb nyara – ott kísértett ez a sötét,
lehangoló nap, és várta, hogy rám vethesse
magát.
És most, hogy elérkezett, sokkal rosszabb
volt, mint vártam. Határozottan éreztem, hogy
öregebb lettem. Igaz, minden nappal öregszem,
de ez most más volt, rosszabb, mert
mérhetőbb. Ma lettem tizennyolc éves.
Edward pedig soha nem lesz tizennyolc.
Amikor bementem a fürdőszobába fogat
mosni, meglepődtem, hogy az arc, amelyet a
tükörben látok, nem változott semmit. Meredten
bámultam magamra, kerestem elefántcsontszínű
bőrömön a ráncok előjeleit. Egyelőre
még csak a homlokomon találtam párat,
és tudtam, ha meg tudnék nyugodni, azok is
eltűnnének onnét. De nem tudtam. Nyugtalan,
barna szemem fölött a szemöldököm aggodalmas
ráncba húzódott.
Csak álom volt, emlékeztettem újra magam.
Csak álom – de a legeslegrosszabb rémálmom.
Kihagytam a reggelit, mert szerettem volna
minél gyorsabban kikerülni a házból. Azt nem
tudtam megúszni, hogy apuval össze ne fussak
a konyhában, úgyhogy megpróbáltam pár
percig derűs képet vágni. Igyekeztem őszinte
érdeklődést mutatni az ajándékaim iránt, mert
tudtam, kapok tőle valamit, pedig direkt megkértem,
hogy ne vegyen semmit a születésnapomra,
de valahányszor mosolyogni próbáltam,
úgy éreztem, mindjárt elbőgöm magam.
Beültem a kocsimba, elindultam az iskolába,
és útközben igyekeztem összeszedni
magam. De sehogy se bírtam kiverni a fejemből
azt az álmot a Nagyival – mert hogy
az álombeli öregasszony én magam lettem
volna, azt egyszerűen nem voltam hajlandó
elfogadni! Hiába: teljesen úrrá lett rajtam a
kétségbeesés, egészen addig a pillanatig, amíg
meg nem érkeztem a Forksi Középiskola ismerős
parkolójába, és meg nem pillantottam
Edwardot: ott állt a csillogó, ezüstszínű
Volvójának támaszkodva, mint valamelyik
elfeledett, pogány istenség szépséges márványszobra.
Az álom őrá nem volt hatással. Ugyanúgy
várt rám ma is, mint minden nap!
A kétségbeesés átmenetileg elszállt: átadta
a helyét a csodálkozásnak. Már fél éve együtt
voltunk, de még mindig nem értettem, mivel
érdemeltem ki a sorstól ezt a hihetetlen ajándékot.
Húga, Alice, mellette állt: ő is énrám várt.
Természetesen Edward és Alice igazából
nem testvérek (Forks-ban mindenki úgy tudja,
hogy őket is, akárcsak a többi Cullen-gyereket
örökbe fogadta Dr. Carlisle Cullen és a felesége,
Esme, jóllehet túlságosan fiatalnak tűnnek
ahhoz, hogy tinédzserkorú gyermekeik legyenek),
de mindkettőjük bőre ugyanolyan sápadt,
és egyforma a szemük színe is, valami furcsa,
aranyszín árnyalat, és a szemük alatt pontosan
ugyanolyan lilás, véraláfutás-szerű karikák sötétlenek.
Alice is, akárcsak a bátyja, elképesztően
gyönyörű. A beavatottak számára, mint
én, ezek a hasonlóságok árulkodnak, mik is ők
valójában.
Amikor megláttam, hogy Alice is ott van
– gyémántként ragyogó, homokszín szeme
csillog az izgalomtól, és a kezében valami
ezüstszínű, szögletes dolgot szorongat –, megdermedtem.
Megmondtam Alice-nek, hogy
nem kérek semmit, egyáltalán semmit a születésnapomra,
sőt azt szeretném, ha fel se köszöntenének.
Csakhogy, úgy látszik, fütyül rá,
hogy én mit szeretnék...
Bevágtam az 53-as évjáratú Chevy furgonom
ajtaját – mire rozsdaszemcsék kezdtek
záporozni a nedves aszfaltra –, és lassan elindultam
feléjük. Alice szökellve sietett elém,
bájos koboldarca csak úgy ragyogott a zselétől
égnek meredő, fekete haja alatt.
– Boldog szülinapot, Bella!
– Ssss! – sziszegtem, és gyorsan körülnéztem
a parkolóban, nem hallotta-e meg valaki
véletlenül.
Egy porcikám sem kívánta, hogy még felhajtást
is csapjanak körülöttem a mai, gyászos
dátum alkalmából.
Alice ügyet se vetett a tiltakozásomra.
– Most akarod megnézni az ajándékodat,
vagy majd később? – nyaggatott, miközben arrafelé
igyekeztünk, ahol Edward állt még mindig
mozdulatlanul, rám várva.
– Nem kell ajándék – ellenkeztem morogva.
Végre-valahára Alice-nek is eljutott a tudatáig,
milyen cudar kedvemben vagyok.
– Na jó, hát akkor majd később... Na és tetszett
a fényképalbum, amit anyukád küldött
neked? És a fényképezőgép, amit Charlie-tól
kaptál?
Felsóhajtottam. Hát persze, éppen Alice ne
tudná, hogy mit kaptam a születésnapomra?
A családjukban nem Edward az egyetlen, aki
különleges képességekkel rendelkezik. Alice
abban a pillanatban „látta”, mivel akarnak
megajándékozni a szüleim, amint ők maguk
eldöntötték.
– Aha. Szuper mind a kettő.
– Szerintem is jó ötlet volt tőlük. Végtére is
az ember csak egyszer végzős életében. Lehet,
hogy meg akarod örökíteni a nagy eseményt!
– Aha, te hányszor voltál végzős?
– Az egészen más...
Odaértünk Edwardhoz, és ő felém nyújtotta
a kezét. Mohón megragadtam, és egy
pillanatra el is feledkeztem komor hangulatomról.
A bőre most is, mint mindig, sima,
kemény és nagyon hideg volt. Gyöngéden
megszorította az ujjaimat. Belenéztem lágy,
topázszínű szemébe, és mintha valami a szívemet
is összeszorította volna, nem is túl
gyöngéden. Edward hallotta, hogy egy pillanatra
kihagy a szívverésem, és újra elmosolyodott.
Szabad kezét az arcomhoz emelte, és hűvös
ujját végighúzta az ajkam peremén.
– Szóval, ahogy megbeszéltük? Jól értettem,
hogy nem szabad boldog születésnapot kívánnom
neked?
– Igen, jól értetted. – Soha nem sikerült utánoznom
Edward tökéletes, szabályos kiejtését.
Ilyen kiejtésre csak a múlt század elején lehetett
szert tenni.
– Csak a biztonság kedvéért kérdeztem.
– Beletúrt kócos, bronzszínű hajába. – Hátha
mégis meggondoltad magad. Az emberek
többsége élvezetét leli a születésnapokban, és
örül az ajándékoknak.
Alice fölnevetett – hangja, mint a szélhárfa
ezüstös csendülése.
– Hát persze, hogy élvezni fogod! Ma mindenki
kedves lesz hozzád, Bella, és minden úgy
lesz, ahogy te akarod! Mi ebben a rossz? – Ezt
természetesen költői kérdésnek szánta.
– Az, hogy öregebb lettem! – mondtam, és a
hangom minden igyekezetem ellenére elcsuklott.
A szemem sarkából láttam, hogy Edward
mosolya megkeményedik...

A Könyvesblogon olvastam a hírt.
Én személy szerint nagyon örülök neki, szeretem Ulickaját. Talán még dedikáltatni is elmegyek, pedig nem vagyok egy dedikáltatós fajta. Meg elolvasom a Médea és gyermekeit addig. Ja, és a Surikot...

Megtörténik a csoda? Megismétlődhet a Harry Potter sikere?

/A világon most minden nagylány a Twilightot olvassa. Akkor is, ha már nő!/

Ezt senki se hitte volna. Nem volt könyv a Harry Potter előtt, és azóta sem, ami olyan tömegeket mozgatott volna meg, annyi érzelmet korbácsolt volna szerte a világon. És a Harry Potter óta már semmi sem ugyanaz.

De kérem! A világon mindenki tudja, hogy a nők, a lányok olvasnak. Nélkülük letehetnék az írók a tollat, a kiadókat még úgy sem lehetne megmenteni, mint a rosszul gazdálkodó bankokat, a könyvesboltokból pedig nyugodtan lehetne sörözőt csinálni.
A tini lányok és a nők joggal akartak már maguknak egy frenetikus sikert.A Twilight lett ez.

Igen. A világon most minden nagylány és nő a Twilightot olvassa.
Hivatalosan még senki sem tud róla, de a lányok már körbesuttogták a Földet.A könyv még meg sem jelent magyarul, de már több százan olvasták és lettek a rabjai.Ők azok, akik már alig várják, hogy a kezükbe foghassák a magyar kiadást és ajánlhassák a barátnőjüknek, aki nem tud angolul.

De vajon miért? Mi a titka?Mint minden jól megírt történet esetén, erre csak maga a könyv adhat választ.Sokan próbálják majd ezt a titkot kifürkészni. Amerikában már máig is számtalan elemzés született. Nem véletlenül:

– A könyv 30 hétig szerepelt a New York Times bestsellerlistáján.

– Az Alkonyat című kötetet több mint 5,5 millió példányban adták már el eddig.

– Eddig húsz nyelvre fordították le

– Számos elismeréssel dicsekedhet:

– A Publishers Weekly az év legjobb könyvének választotta

– Amazon az évtized eddigi legjobbjának választotta

– Amerikai Könyvtárosok Szövetsége pedig beválogatta a legjobb tíz, fiataloknak és alkalmi olvasóknak szóló irodalmi mű közé

– A New York Times szerkesztői ajánlóval ismerte el

– A Teen People szerkesztői ajánlóval ismerte el

A könyv igazi kulturális jelenség, melynek jelentős rajongói tábora kíváncsian várja a filmváltozatot, mely november 27-én kerül nálunk bemutatásra.

Két év alatt az amazon.com-on 2680 bejegyzés született. Ebből 1938-an 5 csillagot adtak a kötetnek.

A HP és a bölcsek köve 10 év alatt kapott 5432 véleményt és ebből 4598 az 5 csillagos értékelés.
Alkonyat után már semmi nem lesz ugyanaz.